Ez a gondolatmenet félig lopott, ahogy sokminden az életemben. A minap kedves barátném látogattam meg. Sosem jártam még Nála, a kissé bonyolult épületszerkezetben mégis, otthon éreztem magam. De miért?
1.
Múlt
Mire a bejárathoz értem, rájöttem, ismerős.
A lakáshiány nem újkeletű. Egykor Apát új munkaadója, a baracskai börtön azzal kecsegtette, hogy szolgálati lakást kap. Ez akkor nagyon nagy dolog volt. Együtt élhettek Anyával, megszülethettem én!
(Apa ráállt, én pedig megfoganhattam. A sorház ezen apró darabja régi volt már akkor is, a többivel együtt. Dreher úr volt a birtokos, malátát termeltek arrafelé ott, a XX. század közepén. Dreher úr takaros épületeket emelt, közte a cselédsort, ahova aztán, pár évtizeddel később szüleim költözhettek.A háború után némi hányódás után fegyintézet lett belőle az alacsonyabb fokozatú büntetetteknek, komoly mezőgazdasági üzem.)
Kilenc hónapra rá, Anya felcipelte egyetlen vagyontárgyukat, a Csepel biciklit a padlásra (kb 18-20 kg), másnap pedig megszülettem én. Mindez 1965-ben volt.
Egy szoba, konyha- előtér, vizesblokk. Deszkapadló. A sátortetejű épület túloldalán tyúkólak, mérhetetlen mennyiségű patkány.
A XX. század kétharmadának népessége szegényeinek életéről ritkán készültek fotók akkoriban. Amit tudunk, azt a kor első szociológusainak munkáiból, a Népi Mozgalomtól tudjuk. Illyés Gyula, Erdélyi József, Féja Géza, Kodolányi János, Kovács Imre, Németh László, Veres Péter és még sokak apró töredékei teszik sokkal érthetőbbé, hogy a mezőgazdasági cselédsor magánterei (és ezek szerint a bányászoké is hasonló) miért voltak olyan egyformák. Hogy a lábam hatvan év után is megtalálja a járást egy másik, messzi élő ember otthonának zugaiban. Még azt is sejthettem, hol a mosdó!
2.
Jött tehát az a nap!
A lábam magától bevitt a valahavolt bányászlakásba. Esztétika, kényelem, egy padlás meg egérszag nélküli igazi manzárd, „kényelmes” lépcsővel létra helyett, galériázott földszinti szoba. Melegség. Megetetni szándékozott. Nem akartam a beszélgetésünket fotózással zavarni. Marad a szó és a képzelet!
Zavarban voltam. A „lábam” nem erre számított! Mi a különbség? A két lakás hangulata összehasonlíthatatlan! Más világ! Csak az elmúlt bő hatvan év anyagi gyarapodása? Biztosan ez is benne van.
A döntő, mégis, ahogy az akkori otthontalanságom érzését látom. Nem lehettek otthon a szüleim olyan helyen, ahonnan másnap tovább fújja Őket az aktuális politikai szél. Márpedig fújta rendesen! Apa kulákgyerekként nem mehetett vissza a szülőföldjére. Anya, ha Apát választotta, mehetett utána a Dunántúlra, meg hát: ott volt az anyai, nagyapai „B” lista…
Felnőttkoromig magam sem fogalmaztam meg a különbséget a lakhely és az otthon között. Ez messze több, mint lakcím. Az otthon az a hely, ahol tudom, mi a zöldséges teljes neve. Tudom, hogy honnan származik, mik a vágyai. Milyen a szeme színe, mi benne a jó, és mik a gyarlóságai. Hogy százkilómétereket kell-e utaznom a felmenőm sírjához, vagy -ha kényszerét érzem- akár naponta tehetem a gyónásomat Apánál. Hogy ki és miért kedvel vagy ellenszenvez velem. Ez utóbbi az otthonom.
„Itthon vagyok…” -a többit gondold hozzá!
3.
Boszorkánykör
A boszorkánykör a régiek legendája szerint az éjjel, meztelen táncoló boszorkányok lábnyoma. Az erdőben gyakori máig (sajnos, csak a lábnyom).
A modern biológia megállapította, hogy mindez a nagyjából- és sokáig- háborítatlan gombatársadalom szerves közössége. A föld alatt apró fonalakkal szorosan összetartoznak. Táplálják egymást, ha kell, jeleket adnak-vesznek. Megint más biológusok korábban a sokszáz évig háborítatlan erdőket- őserdőket- vizsgálták. Ugyanerre az eredményre jutottak. A fák is szociális lények, csak más, lassabb frekvencián kommunikálnak!
A telepített, tenyésztett, újratelepített erdő -formára- hasonló, ám valójában: csak hasonló egyedek sorozata. A kommunikáció, a közösség, a szolidaritás szűnik meg köztük. Ahhoz a fák esetében évszázadok kellenek! A telepített fák magányosak, támasztalanok, embertől függőbb „individualisták” lesznek! Nem ismerős ez valahonnan saját, vagy egymásnak szánt sorsunkra?
4.
„Adósságspirál”
Így nevezi a közgazdaságtan azt a jelenséget, amikor a gazdálkodó olyan pénzügyi-gazdasági örvénybe kerül, amikor az adósságok egyre több új adósságot szülnek, míg végül elnyelik a céget.
Magunk teremtette, pusztító korban élünk. Biológiai és kulturális „adósságspirálban”. Nincs már annyi ideje-türelme, energiája a Természetnek, hogy a széttépett finom szálak újraéledjenek. Nekünk sincs türelmünk, meg aztán ott a tudatos vakság…
Változás VAN!
Meteorológiai ingatagság, bakteriális, rovartani globalizáció, népvándorlás, vízhiány, politikailag egyre gyakoribb, nemzetközi szintű agresszió.
Múlik az idő.
Nem tehetek mindent jóvá.
De igyekszem napról napra -boldogan- szerényebbnek lenni. Kísérletezz Te is!
Talán az is segít valamit.
Kapcsolódó bejegyzések:
Önblog: „Gyüttmentségek”: Debreceni, annamajori és velencei évek (1956-1976)
Megy a gőzös V: Muki, aki Lóré névre is hallgatott
Kategóriák:1900-1919, 1920-1939, Adatok, Önblog, Emberek, Falusi épületek, Fotók, Fotók, képek, történetek, képek, Légifotó, Tóbíró köz, Település-szerkezet, Településszociológia, XX. század
Velenceblog 
Hozzászólás