Közel évtizede már látok valamit, amit ma is nehezen tudok leírni, de érteni kezdek.

A kultúra alapvető közvetítője a nyelv…

Csakhogy…

A verbális nyelv hangokra, szavakra, mondatokra, gondolatokra, történetekre bontva közvetíti azt, ami éppen akkor vagyok.

Van mű, van művészet. Ez más érzékszervek támogatásával bontja ki az énemet, a mondanivalót Feléd! Lazább szabályok, több értelmezési lehetőség!

Pontosan: mint az intelligenci(ák), a nyelv tarka felhői? A nyelveiket a „todomány” ma így dadogja el: „A legismertebb típusok a nyelvi, logikai-matematikai, térbeli, zenei, testi, interperszonális (társas), intraperszonális (önismereti) és természeti intelligenciák”. Csak azért ennyit, mert a többihez a nyelv nem igazán  talál szavakat.

A nyelvivel meg a matematikaival nagyjából tudok mit kezdeni. Mégis, ha egy normális élőlénnyel akarnék kapcsolatot, alig jutok többre annál: „Akarok a dobozodból egy gombóc csokis fagyit”.

Az intelligenciák ennél sokkal szervesebben, természetesebben, hatékonyabban működnek együtt.

X-et, a lényt, aki táncosnak készül, máshogy lehet érteni, mint a hiperaktív, talán csapongó, lassan nyíló, logikus, de szintén tehetséges másikat. Hozzájuk, hozzánk, majdnem mindannyiunkhoz tehát nem csak a hivatalos kulturális szabályok vezetnek (nem rossz az, csak kevés) , hanem a megélés, a Másik megértéséhez, elfogadásához, az intelligenciák minél teljesebb egyedi mixe vezet.

És még ez is kevés! Őseim állították, volt olyan „csodagulyás”, aki a legvadabb bikát is „megszelidítette”, kötél és erőszak nélkül. (Akkoriban a gulyás ritkán tanult zenét, ritmikát, etológiát, még ritkább volt a Gulyás IQ teszt, annál ritkább a gyors halál …) De szívesen ismertem volna azt az embert!

***

És még van itt valami, ami pont egy évtizede viszket bennem. A RITMUS!

Erről most dadogok. Bocsásd meg nekem!

Hiába stimmel a fentiekből minden, de ott az a fránya belső METRONOM, ami az egyedi emberi ritmust adja!

Ezt a versmondók és zenészek nagyon jól ismerik! A zeneszerző teljesen azonos műveinek előadásának hangzásbeli különbözőségében  nemcsak a hangszerelés lehet az ok, hanem  az előadás- ritmus is. Az egyik tetszik, a másik nem. (És ha nem, a karmester bukik!)

***

Két, egyébként rokonszenvező ember közé is odaállhat ugyanez.

A ritmus!

Ha ez a ritmus a két ember gondolkodása, lépései ritmusa, a szavakhoz adott energiaszint tartósan, de akár csak egytizeddel különbözik a Nagy Metronómhoz képest, és HA a másik (testi)  intelligenciája a domináns, pusztán a közellétemmel is tudom taszítani. Vagy: éppen pont fordítva. Akkor a szinkron inkább összetart.

„Sok Vagy! Érted?”

Nem értettem. Pontosan ma sem értem, de tudom, a ritmus idővel össze-vissza változik, és az enyém akkor nem volt jó. Vagy: épp zavaró lettem.

***

Nem reménytelen, hogy a másik lénnyel kapcsolódjak. A lótól az emberig sokan szeretik az enyémet.  Nem vallásos botorság a fát ölelni és türelmesen hallgatni. Nem botorság a ló szembogarát nézni. (Kutyáét ne próbáld! 🙂  ) Nem botorság a fáradt A*chan -pénztáros  szemébe nézni, (magamban, némán kimondani, hogy barna, zöld, vagy kék az a szem, és hogy a tulajdonos vajon, hogy érzi magát) megszólítani valami aprósággal,  mosolyra bírni, ha lehet.

Nemrég írtam a Boszorkánykörről.

Kicsiben valahogy így működik az emberi világban.

Kapcsolódó bejegyzés:

–Boszorkánykör

Kategóriák:Önblog

Címkék:Önblog, ritmus