Tömeg volt. Közelharc folyt a belső centikért. Sört rendeltünk, némi harc árán meg is kaptuk, aztán hallgattuk a zenét.

A kocsma bal sarkában két pad volt. Zenészek, a nekik fenntartott helyeken. Három hegedűs, egy énekes-gitáros, egy fuvolás, egy pikulás. Mint a mesében! Ír balladákat, táncdalokat játszottak, és úgy tűnt, nagyon összeszokottan!

A legközelebbit megkérdeztem, mi a bandájuk neve.

Visszakérdezett: HONNAN JÖTTÉL?

Játszottak és nagyot tetszett! Amit játszottak, érdekes volt. Ahogy játszottak, gyönyörű! Hol az egyik kezdett, hol a másik, a többiek aztán csatlakoztak, így bomlott ki a zene, látszólag egyeztetés nélkül. Egyben voltak.

„Írül” jammeltek! Játszottak három-négyet, aztán szünet. A fuvolás és a pikulás bemutatkoztak a többinek, aztán elmentek. Talán visszajönnek, talán nem. Jöttek mások, és kicsit másképp, de folytatódott a történet.

Másnap kicsit máshogy megismétlődött mindez. Aznap az énekes hiányzott, de volt dudás és bendzsós. A balladák és a szavak helyett a dallamé volt a főszerep. Tudtam már, hogy nem az eszköz, meg a zenész lesz a fontos. Hogy váltakoznak majd, lesz, ki jön, lesz, ki megy. Az a két pad, meg a zene az állandó szereplő. Meg a lelkesen csápoló tömeg!

A zenész a sörét maga fizette. Az a két pad ott, a hely; az volt a fizetség, meg a taps, a figyelem!

Másutt is megéltem, számos stílusban az elmúlt napokban! Néha szóló, néha pár tapasztalt profi, máskor meg groteszkig amatőr produkció. Akárhogy is: mind mindig nagyon jelen volt abban a pillanatban és a leggyengébbeknek is akadt közönsége. És ez is jó!

***

Pilisvörösváron, a Fetter vendéglőben, ha jól emlékszem, öreg képek díszelegnek a valahavolt vörösvári zenekarról. Rajta régi büszke svábok. Munka után pihenésképpen játszottak a szabad idejükben. Maguknak és egymásnak. (Meg: itták a ház sörét!)

Diákkorom. A közös túrákon, vonaton, buszon énekeltünk órákat. Meg bárhol! Harminc-negyven közös dal, ugyanannyi félig-meddig; sebaj, a többi énekes úgyis segít! Nem az a lényeg, hogy én tökéletes legyek!

Kosárlabda, ahol nem a pont a lényeg! Ölelés, az egység pillanata; főzés, amiben ott a játék; tánc, amiben együtt zenél a test, (nem az ész).

***

-„Honnan jössz?” – kérdezte az ír zenész.

-Talán innen-felelhettem volna én.

***

Különös.

Pár perce kaptam hírül, hogy fiatalkori mesterem, Domschitz Mátyás, akitől gondolkodni, elemezni tanultam egykor, ma elhunyt.

Vele kezdődött az a két fontos évtized, amiben észlényként, gondolataimban, racionálisan akartam boldogulni a világgal. Ez akkor fontos volt nekem ( – valami más, egészebb helyett.)

Béke Veled, Matyi!

Kategóriák:1989-től napjainkig, Önblog, Emberek, Fotók, Fotók, képek, történetek, képek, történetek

Címkék:Írország, Domschitz Mátyás, Dublin., Velence, Velencei-tó