Kupi László könyvében hivatkozik Vass Előd történész munkájára, mely a Fejér Megyei Történeti Évkönyv 19., 1989-ben megjelent részében jelent meg.

A tanulmány sok más mellett a Velics Antal-Kammerer Ernő által 1890-ben kiadott török defterek (összeírások) nagyjából sértetlenül maradt anyagát közli, benne a tókörnyéki települések maradékainak lajstromával.

A digitalizálás jóvoltából az anyag immár a neten is elérhető. A digitalizálás módszere miatt sajnos, a közvetlen hyperlinkkel a gyakorlatban betölthetetlenek az oldalak, ezért érdemes a megadott linken keresztül lépésenként, az oldalakat megadva keresni. Az adatbázis-motor sajnos még így is lefagy olykor, az újraindulásához ekkor türelem kell. Viszont megéri!!!

Ebből Velencére az alábbi található a tanulmány 150.oldalán:

A szöveg korrekt értelmezéséhez a török adórendszer, meg a konkrét tények pontosabb ismeretére lenne szükség. Az biztos, hogy két porta után fizettek török kapupénzt, és további terhek alapján még 1900-at.

Pákozd (100.o.) ugyanezen az összeíráson 50 kapu és egyéb terhek alapján  12.500 akcse-t, Sukoró (149.o.)  13 kapu és mások okán 6000-t fizetett.  A két példa összevetése jól mutatja, az adóteher nem volt egyenesen  arányos a népességgel.

Agárd (153.o.)  1.000, Börgönd (148.o.)  1.000, Dinnyés (148.o.)  11.000, Nyék (155.o.) 500,  Csákvár  (157.o.) 6.000, Gárdony (156.o.)  6.000, Pátka (155.o.)  1.000, Pázmánd 6.300, akcse erejéig volt a porta adófizetője. (kb 72 akcse volt azonos 1 magyar forinttal)

A téma alaposabb ismerője kell ahhoz, hogy megbecsülje, ilyen adózási arányok mekkora népességet jelentenek.  A téma publikációi alapján az biztosan megállapítható, hogy Velence két “kapuja”  biztosan nem két háztartást jelentett.

Rövidebb forrás a tárgyban:

Sulinet:

“A török adóösszeírások (defterek) a hódoltság első huszonöt-harminc évében csak a nép módosabb, háromszáz török akcsénél (hat magyar arany) több ingósággal bíró rétegét vették számba. Az adózási gyakorlat változásával, a század hatvanas éveitől a dzsizjefizetési kötelezettség fokozatosan kiterjedt minden magyar családfőre. (A papok, bírók és szolgák még ekkor sem fizettek.)”

” A legáltalánosabban alkalmazott két adófajta a harács és a kapuadó volt. A harácsadóként emlegetett fejadót (dzsizje) mindazon férfi fizette, aki legalább hat magyar forintnyi vagyonnal bírt. Ennek lerovásával válthatta meg a töröktől jogképességét és vagyoni biztonságát. A másik jelentős adónem, a „kapuadó”, hazánkban korábban is használatban volt. Károly Róbert király 1351-es portatörvénye óta a telket „kapu” zárta, melyen „gabonás vagy szénás szekér ki- és bemehet”. A magyar királyságban mindazokra kirótták a kapuadót, kiknek hat forintot érő javai vannak, s azt hadiadóként kezelték. A török hódoltságban ez a hat forint háromszáz török akcsénak felelt meg, vásárlóértéke pedig egy ökör árában fejezhető ki. Évi két részletben fizették: az április 24-re eső György-napon („Hizir”) és az október 26-i Dömötör („Kászim”) napján.

Csak a földdel rendelkező egész, fél-, negyed- és nyolcadtelkeseket vették jegyzékbe. A besorolás nem a teleknagyságtól, hanem a gazda igásjószág-állományától függött. A faluközösségben kezelt földeket az ökrök száma szerint két-három évenként újra elosztották. Nyolc ökör az egy teljes jobbágy-telkiállományt tette ki, sokszor harminc-negyven holdat is.”

A fentiekből az következik, hogy a falvak tulajdonszerkezete miatt a népesség létszámára csak következtetni lehet az összeírásokból. Támpontnak mindenesetre elmegy!