Velence esete a faktoiddal-másodszor: A valóság és annak égi (?) mása (Fiktív napló egy velencei újságcikk keletkezéséről, valamint a sajtómunkások módszereinek változtathatatlanságáról – 1956-ban)

Egy hónapja komolykodva próbáltam értelmet adni egy 1956-os újságcikknek, ami talán érdekes próbálkozás volt részemről, de lehet, hogy nem. A forrás eredeti megtalálója, Kárpáti Miklós barátom, most más oldalról, ifjúkori személyes élményei, a szépirodalom – a groteszk – eszköze, alkotás révén próbálja érzékeltetni, hogyan is születhetett ez a cikk. Ha van kedved, szórakozz velem!

 

Szerző: Kárpáti Miklós

Mégis, hogyan születhetett meg ez a cikk?

Talán így:

  1. február 15.

 

Ma este behívatott az irodájába a rovatvezetőm.

– Major elvtárs, helyszíni riport kell a következő számba.

-Honnét, rovatvezető elvtárs?

-Mindegy, csak egy nap alatt megjárd, mert nyakunkon a lapzárta. Kisebb település legyen, a cikkben kapjon szót tszcs-tag, egyénileg dolgozó paraszt, idősebb és fiatalabb, mittudoménki, a lényeg, hogy álljanak ki pártunk és kormányunk külpolitikája, a béketábor céljai mellett és ítéljék el az ezzel ellentétes erők aknamunkáját, a fellazítást, kémkedést, tudod te jól, amit csak szoktunk. Három flekk legyen. Ja, és ki ne felejtsd belőle az országgyűlés téli ülésszakát, Hegedűs elvtárs beszámolóját… lehetne például az a cikkedben a felütés is.

-Bízhat bennem rovatvezető elvtárs. Mivel mehetek?

-Csak vonattal, az autó foglalt holnap. Ja és nincs bent most egyetlen vasúti szabadjegy sem, másodosztályon utazz, elszámolunk.

A falitérképhez léptem. Ötven kilométernél nem megyek messzebb, mert délutánra visza kell érjek, utána összedobom a cikket, csak így leszek kész lapzártára. Legyen a balatoni vonal… nézzük csak, ne legyen Gárdony, arról nemrég olvastam valamit… előtte van Velence. Legyen az!

– Velencére megyek, rovatvezető elvtárs.

-Mondtam, mindegy, csak meglegyen a riport. Legyen benne minden, amit mondtam, ugyanakkor életszagú, helyenként lírai, ahol kell, kemény, játssz az olvasók értelmi és érzelmi húrjain. Szóval: szabadkezet kapsz.

Reggel telefonálok a tanácsra, hogy számítsanak rád és segítsenek, amiben kell.

-Köszönöm. Este itt lesz az interjú.

 

  1. február 16.

 

Keveset aludtam, a társbérlő házaspár fél éjszakán át veszekedett, de ami számomra még rosszabb, utána alaposan kibékültek, aminek minden részletét átélhettem a rabicfal túloldalán… Munka érdemrendes létemre ebben a társbérletben kell  vegetálnom… ha egy kicsit feljebb lépnék a lapnál, kiigényelhetném az ő lakrészüket… az csodálatos lenne!

Szunyókáltam egyet, míg a villamos kidöcögött Kelenföldre, a restiben bekaptam egy adag főtt kolbászt. Megvettem a jegyet – persze harmadosztályút, a különbözetből akár meg is ebédelhetek valahol, az eldobott jegyek között pedig biztosan lesz másodosztályú. Így aztán a napidíj tisztán megmarad – mindenki ezt csinálja…

Hát, a vonatfűtés frontján van még mire harcolnunk, még jó, hogy alaposan felöltöztem. Lassan döcög a gőzös, félre-félreállítják, előzékenyen előre engedi a fontosabb szerelvényeket, több mint egy órába telik, amíg elérjük a velencei állomást. Az állomás alatt halászcsárda, ha lesz időm visszafelé a vonatindulásig, kipróbálom. Körbenézek, egy szekér ácsorog a sorompó mellett, a ló szorgosan pöfékeli a gőzt, hátán pokróc, meg ne hűljön. Kiderül, értem küldték a kocsit, felmászom a bakra, próbálok szóba elegyedni fuvarosommal, de nem nagyon hajlandó igen-nemen felül egyéb válaszra. A tavon jég, rajta távolabb kisebb embercsoportok.

-Jég alatt halásznak – sikerül kipréselnem a választ emberemből.

-Szövetkezetben?

-Úgy.

Felkaptatunk a kőhídra, utána parti úton döcögünk, jobbra kastélyok sora, épp, hogy rendbehozott háborús sérülésekkel.  Feljegyzem a neveket is, amit kihúzok a kocsisból: Meszleny, Wenckheim, Wickenburg. A legszebb a gróf Wenckheimé, remekül fest majd a cikkben: gróf is, német névvel, mintha Pesten is lett volna palotájuk – telitalálat…

Elérjük a tanácsházát, a tanácselnök és a titkár fogad, bemutatkozunk, kérdik, miben segíthetnek. Mondom, emberek kellenének, akikkel elbeszélgethetek a politikai helyzetről, olyanok, akik újságot olvasnak, rádiót hallgatnak. Vakarják a fejüket, mért nem szóltunk előre, akkor a pártalapszervezet tagjait berendelték volna… nehéz lesz így, mert hogy kicsit megenyhült az idő, mindenki megy napközben, amerre lát, a halászszövetkezet emberei meg kint vannak a jégen.

Nem adom fel, nem olyan fából faragtak.

-Mondjanak egy nevet, itteni értelmes halászembert.

Tanakodnak.

-Tán a Stokinger István jó lenne… – mondja bizonytalanul egyikük. Feljegyzem.

-Szövetkezeti paraszt is kéne kettő-három. Meg olyan is, aki egyénileg dolgozik még.

Vakarják a fejüket. A titkár kimegy a szobából, sustorgás hallatszik át, visszajön:

-Egyéni: Dömsödi János, van nyolc holdja. Lehet az öreg Enyedi István, ’45-ben bíró is volt.

Mondanak még pár nevet, feljegyzem mindet. Kérdem, kinek van ezek közül rádiója, a másik Stokingeréknek az Enyedi utcában. Az elnök hozzáteszi:

-Úgy tudom, ő otthon is van, nyomja az ágyat.

-No, akkor meglátogatom – határozom el hirtelen. Mellém adják a kisbírót, mutassa az utat.

Odaérünk, bekopogok, bemutatkozom, a Szabad Földtől jöttem, riportot készítek. Széket törölnek, leültetnek, kínálnak, de látszik, a szívesség nem szívből jön. Megkérdem az otthon lévő nők nevét, felírom, jól jöhet még a cikkhez.

A házigazda tényleg fekszik,  meghúzta a derekát, vagy mi, na legalább nem tud elszaladni a kérdések elől.

– Szoktak ugye találkozgatni sógorral-komával, hogy megbeszéljék a politikai helyzetet?

Megfagy az arca.

-Mi ugyan nem, tudom én a törvényt, mi nem folytatunk összeesküvést a népi demokrácia ellen. Nem ettünk meszet, hogy titokban összegyűljünk, politizáljunk…

-De rádiót csak hallgatnak…

-Néprádiónk van, kérem, csak a Kossuthot és a Petőfit fogja…

Az Enyedi utca képe a 30-40-es években (A Faragó család gyűjteményéből)

Ez azt hiszi, hogy a Szabad Európával próbálom lebuktatni…

-Épp arra gondoltam, hogy összejönnek, meghallgatják, megbeszélik, amit a Kossuthon vagy Petőfin hallanak, kiokosítják egymást…

-Nem kérem, legfeljebb kettesben megiszunk egy pohár bort itt vagy fönt a pincében, de politikáról nem beszélünk.

Nehezen megy.

-Nem lehetne, hogy a cikk kedvéért mégiscsak összegyűljenek, meghallgassák a rádiót, megbeszéljék, milyen jól képviseli pártunk és kormányunk a béke ügyét és így tovább…?

Csak néz rám. Hallgatunk. Aztán kiböki.

-Magának fontos lenne?

-Hát…

-Hát akkor írjon, amit akar. Úgyis azt ír…

Lassan körvonalazódik bennem a mű.

-Akkor azt írom majd, hogy rendszeresen találkoznak … legalább a nyugati olvasók is látják, hogy van nálunk gyülekezési szabadság. Meg hogy a háború előtt a gróf Wenckheim nagybirtokán robotoltak éjjel-nappal…

-Ott ugyan nem, mert már a háború előtt elolvadt a birtokuk…

-Hadd maradjon, nagyon jól hangzik a német nevű grófi birtok!

Rábólint.

-Maga írja a cikket, magánál az igazság.

-Azt is megírom, hogy elítélik a háborús uszítókat, támogatják a Szovjetunió békeharcát, minden erejükkel ellenállnak, ha vissza akar térni a cudar úri világ…

-Írja csak…

Nyert ügyem van. Felkelek, búcsúzkodom.

-Csak azért, hogy tudjanak róla. A következő számban már olvashatják is.

-Ne féljen, nem fogjuk meghazudtolni. Annál több eszünk van…

Elbúcsúzom, látszik az arcukon a megkönnyebbülés. Kimegyek s ahogy az ablak mellett elhaladok, elharapva mondja egyikük.

-Az ismerősöknek majd kimagyarázzuk valahogy…

Mindenki teszi a dolgát.

 

Innét ment minden, mint a karikacsapás. Visszamentem a tanácsházára, megkérdeztem a szövetkezetek nevét, pár szóban beszámoltak a front okozta szenvedésekről, aztán szekérre ültettek és kivitettek a vasútállomásra. Volt egy órám indulásig, pazar halászlét ettem a csárdában (futotta a jegy árából) aztán visszadöcögtem Pestre. Már ebéd közben öszeállt az írás váza, a vonaton szárnyakat kapott a ceruzám, mire beértem Budapestre, kész volt a mű – és még egy 50 km-es másodosztályú menettérti jegyet is találtam.

Tökéletes nap.

 

  1. február 17.

 

Elfogadták, a szerkesztőségen szinte változtatás nélkül átment a helyszíni riportom!

A rovatvezetőm megdicsért, a főszerkesztő még a nevemet is megkérdezte, látszott, hogy kedvére való az írás!

 

 

Hiába, mi, újságírók, olyanok vagyunk, mint az Isten: a semmiből teremtünk valamit!

 

***

 

“Szabad Föld 1956. február 19.

 

Rossz helyre küldik a léggömböket!”

 

Esti beszélgetés Velencén

Hideg szél kerekedik a Vértes csúcsán és végigszáguldva a falusi házak és apró, földbevájt pincék között, a Velencei-tó jegén suhan tova …
— Cudar idő — néz ki a jégvirágos ablakon vacsora után Dömsödi János nyoldholdas gazda. — Nem csoda, mínusz 23—26 fokot jósol a rádió éjszakára … Mégis átnézek a szokásos tanyázgatásra, Stokingerékhez — mondja feleségének.
Jóformán ugyanezt teszik ebben az időpontban Velencén Gránicz József és Mayer István, az I. típusú Előre Tsz tagjai, id. Enyedi István szőlősgazda és Stokinger István, a Törekvés Halász Szövetkezet dolgozója. Kabátot kanyarítanak magukra, kucsmát húznak a fejükbe és megindulnak Stokinger Györgyékhez.

Ház a negyvenes évekbeli Enyedi utcában

Stokingerékkis genfi értekezlete”

Stokingeréknél, az Enyedi u. 131. számú házban esténként várják a vendégeket: a komákat, sógorokat, akik — mióta a politika a mi országunkban már nem „úri huncutság“ — sokszor összejönnek politizálni, meghányni-vetni a világ sorát. Valamennyien újságolvasó, rádióhallgató emberek. Olyanok, akik már jóval túl látnak falujuk határán és mint a házigazda, Stokinger György mondja’: — ilyen „kis genfi értekezleteken“ kicserélik véleményeiket, megbeszélik a nemzetközi élet eseményeit…
Közben körbeülik a szobát és Mári néni, a háziasszony bekapcsolja a rádiót. Ma különös érdeklődéssel fordulnak a rádió felé, hiszen nem mindennapi eseményről van szó: az országgyűlés ülésszakát közvetíti a Kossuth-rádió.
Hallgatják, figyelik Hegedűs András elvtársnak, a Minisztertanács elnökének szavait, és elismerőleg bólogatnak. amikor megállapítja: — Az 1955-ös esztendő — amelynek során eredmények születtek a nemzetközi feszültség enyhítésében — a békeszerető erők komoly sikereinek éve volt és jelentős eredményeket hozott a Magyar Népköztársaságnak is ..

Hogyan vélekednek ENSZ-tagságunkról ?

Mikor vége a rédióközvetítésnek, mindenkinek van valami mondanivalója.
— Én azt hiszem: legnagyobb eredmény az, hogy hazánk is tagja lett az ENSZ-nek — kezdi Dömsödi János.
— Igazad van, sógor — toldja meg a házigazda — ez azt jelenti, hogy azok a nyugati nagyhatalmak — amelyek nem nézik jó szemmel, hogy nálunk a nép van hatalmon—, kénytelenek elismerni: egyenjogú állam vagyunk velük, mert részt veszünk a legnagyobb világszervezet munkájában.
Enyedi Istvánnak, ennek az őszes, hosszú szakállú bácsinak, aki 1945-ben a falu bírója volt, is van mondanivalója:
— Mi is támogathatjuk szavazatunkkal a békeszerető erőket abban az óriási küzdelemben, amelyet a béke megőrzéséért folytatnak —mondja.—Mindenekelőtt a Szovjetunió áldásos tevékenységét segíthetjük az ENSZ-ben…
— Én nehezen hiszem el, hogy van olyan ország, amelyik háborút akarna — veti közbe Mayer István.
— Pedig az amerikaiak kardcsörtetése és háborús fenyegetőzése nem árul el mást, mint azt, hogy ott egyeseknek tetszik a háború — száll vitába vele Gránicz József. — De szerencsére a Szovjetunió megtalálja módját, hogy áthúzzza számításaikat. Biztosan hallottál a Bulganyin— Eisenhower-üzenetváltásról… No, miről van szó ebben?
— Arról, hogy húsz évre kössön Amerika és a Szovjetunió barátsági szerződést egymással, javasolta Bulganyin elvtárs — próbál segíteni Mayernek Dömsödi.

Nincs szükségünk a grófok „szabadságára”

 

— Ebből is látszik, hogy a Szovjetunió a béke legfőbb akarója. Baráti jobbot nyújt Amerikának. Ugyanolyan ez, mintha az én sógorom, a Gyuri — itt Stokinger bácsira, a házigazdára mutat Gránicz — erősen arra készülődne, hogy rosszat tesz nekem. Én pedig erre azt mondanám neki: gyere, rendezzük a nézeteltéréseinket … Nem sokkal jobb békében, egyetértésben élni? …
S Gránicz József, ahogy kibeszélte magát, cigarettát sodor és elégedetten fújja a füstöt.
— Csak az a baj, hogy ott, az óceán másik felén, sokaknak nem tetszik ez a baráti kézfogás — szövi tovább a beszélgetés fonalát Enyedi bácsi. — Mert akkor nem küldenének hazánkba kémeket, léggömböket, röpcédulákat. És nem gyűjtenék össze azokat az alja embereiket, akiket mi 1945-ben kisöprűztünk az országból…
— Mi is láttunk ilyen léggömböket szállni a falu fölött, ugye, édesanyám? — szól közbe Stokinger bácsi menye és Stokinger néni átveszi a szót: — Bizony… de én már röpcédulákat is találtam. Bevittem a tanácshoz. Az volt rajtuk, hogy akármilyen véres háború árán is „felszabadítanak“ bennünket a grófok, bárók, meg a hasonszőrű népnyúzók. De rossz helyre küldik a léggömböket. Mit képzelnek, szükségünk van nekünk az olyan „szabadságra“, amilyent akkoriban tőlük kaptunk?! Tartsák azt csak meg maguknak, hiszen azért elbrudaltuk őket ki innen, hogy végre szabadon, békében élhessünk.

Meg tudjuk védeni békénket!

És Stokingerék szobájában, 1956 telén a hamarjában összeverődött 8—10 ember emlékezik… Emlékeznek arra, amikor még Wenckheim gróf földjén húzták az igát és azokra a borzalmakra, amelyekben 11 évvel ezelőtt, az urak „jóvoltából“ részük volt. Egymásután sorolják: „Nem vettek emberszámra bennünket a felszabadulás előtt.“ „Négy hónapig állt itt a front.“ „Háromszor cserélt gazdát a község.“ „összesen két ló és két tehén maradt a faluban.“ „Több mint negyven ember halt meg a községben a front alatt…“ S szemükből kiolvasható a tiltakozás: soha többé az átkos múltat…
Soha többé … Nekünk a teremtő béke kell, hogy Stokinger bácsi fia és menye felnevelhesse apró gyerekeit, és többet teremjen Enyedi bácsi szőlője, aki minden kedvét és munkáját tíz év óta, amikor a háborúban elpusztult a felesége — a szőlőjébe ölte; nagy halakat emeljen ki a Velencei-tóból a Törekvés szövetkezet hálója és Gránicz, meg Stokinger alakította I- típusú tszcs hamarosan mezőgazdasági szövetkezetté alakuljon át… mert ez csak békében és olyan országban lehetséges, mint a mi hazánk, ahol a nép az úr!
Így beszélgetnek a világ dolgairól, a hazáról, a békéről a velencei emberek .. Lassan éjfélbe nyúlik az éjszaka. A vendégek búcsúzkodnak a háziaktól: — Nyugodalmas jóéjszakát … Nem mondják ki, de gondolatukban szilárd az elhatározás: a nyugalmat, a békét, a szabadságot tíz körmükkel, minden erejükkel meg tudnák védeni!
ML”

 

***

 

Ilyen-persze- ma már nincsen. A szerzőt méltán hallgattatná el a megvetés.

 

Kapcsolódó bejegyzések:

 

-Velence esete a faktoiddal



Kategóriák:1945-1989, Emberek, Fotók, Fotók, képek, történetek, Főszeg, történetek, Településszociológia, Velence, XX. század

Címkék:, , , , , , , , ,

2 hozzászólás

  1. Először arra gondoltam, ez a Major elvtárs le sem ment Velencére, csak fölhívta a tanácselnököt. Ebben az esetben elég lett volna a térképet elővenni, és megnézni, hova esik Velence. De akkor meg észre lehet venni, hogy a Vértes odébb van, a falu mellett meg a Velencei-hegység terül, ezen belül meg a hegycsúcsot, ahol a hideg szél kerekedik, Meleg-hegynek írják a térképen. Ezért elvetettem ezt a lehetőséget. Ez a káder tényleg leutazhatott Velencére. Ahogy meg Miklós megírta, azt kétszer is érdemes elolvasni.

    • Bizony, Gyuri! Nekem ez a korszak olvasmányélmény. Amikor először olvastam Miklóst, még nem árulta el, hol végződik Ő, hol kezdődik a valódi újságíró. Megrökönyödtem az eredményen, pedig nem vagyok naív. … És hogy mennyire aktuális.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: